A világ egy könyv, és aki nem utazik, az csak egyetlen lapját olvassa el.
Utazni kell, To travel is necessary, tekerem most itt ki a latin közmondást, a well-known latin proverb redesigned. A cél a mesés Írország, Ireland / Éire (ejtsd: kb.: érzse) — egy kelta istennőről, after a Gaelic goddess, elnevezett országban tartott tanártovábbképzés csendes élményei és viszontagságai, első kézből.
Számtalan célom, my aims are manifold, van ezzel a blogbejegyzéssel – ¤ szeretnék mindenkit arra bátorítani, vágjon neki a világnak, do not hesitate to hit the road, – ¤ szeretném elmondani, én hogy látom Írországot, the way I see this country, – ¤ and teach some English phrases to all who are interested in such a blended way of learning, és némi angolt tanítani azoknak, akiket ez érdekel.
szint, level: angol B1-B2, magyar B2-C2
műfaj, genre: úti beszámoló, travel journal
Az Aer Lingus gépe 20.50-kor szállt fel, our plane took off at 8.50pm. A kivilágított városok látványa hamar érdektelenné vált, my enthusiasm started to thin, inkább szundítottam. Az előkészületek kifárasztottak, I had had a massively hectic couple of weeks: vagy 15 féle applikációt töltöttem le — repjegy, szállás, továbbképzés — órákat barangoltam az online térben, kutattam, regisztráltam, kitöltöttem, megerősítettem, módosítottam, utaltam, cookie-kat elfogadtam, kiírtam a ‘helyettesítést’ az óráimra, a szokásos, the usual staff.
Az esti járatok előnye, hogy nincs óriási tömeg a reptéren, airports at night are not crowded ot cramped, security checks are rather speedy, szellősen flangáltunk éji vándorok a kordonok között, boldogan lobogtatva vagy a Covid-19 Certificate-et, Oltottsági igazolás az eeszt.hu-ról, vagy a Passanger Locator Formot, hogy az írek tudják, hol vagy, vagy a beszálló kártyát, boarding pass, vagy a személyit, vagy az útlevelet. Fogalmam sem volt, I had no clue, hogyan jutok be Dublinba, még kevésbé arról, hogyan jutok el a szállásomra, egy dolgot tettem tehát, amit ilyenkor a fáradt utazó tehet: mentem a tömeggel, tartottam a lépést, és bíztam a józan eszükben. Hamarosan elértünk a buszokhoz, buses, számtalan névvel és felirattal, lehetőséggel és változatban. Először megpróbáltam intelligens európaiként, I feigned that I knew exactly what I want, értelmezni a kitett térképeket, route maps, járatokat, services, de rövidesen ráfanyalodtam egy szakemberre, egy sárga mellényes férfiúra egy furi kék fémdoboz mellett. Utána már magabiztosan vártam a buszomat az O’Connell útra, (Bus 700 in my case), olyannyira, so much so that, hogy egy amerikai turista tőlem kért információt, asked me for help.
Az O’Connell út kellemesen zsúfolt, agreeably busy, volt éjfélkor, tele eltévedt, sör- vagy viszkikóstolást túlzásba vitt turistákkal, sör- vagy viszki fogyasztást szándékosan túlzásba vitt helyiekkel, plusz egy nagyon fiatal rendőrrel, és — örök hálám nekik — taxikkal. Az ugandai származású taxisofőrről két perc alatt kiderült, hogy magyar felesége volt, akivel Makón élt, míg el nem váltak, got divorced. Segített megtalálni a házszámot, mert éjjel ez sem egyértelmű, not evident, my friend, és végül ott álltam a nagy ír éjszakában, egy csendes kertvárosi ház ajtajánál, és ki kellett volna nyitnom a számzáras kulcsdobozt, ami a bejutásomat rejtette. A kódot még a repülőn memorizáltam, így amikor nem nyílt ki, úgy éreztem magam, mint Tölgypajzsos Thorin a Magányos Hegyen, Thorin Oakenshield on the Lonely Mountain. No persze, hogy új kód volt vasárnap estétől…
Bejutottam végül a nagy, csöndesen szuszogó házba, és fogalmam nem volt, hol van a szobám. Benyitottam az első ajtón, üres volt két vetett ággyal, így hát Hófehérke-léptekkel bemerészkedtem, leheveredtem az első ágyra, és fáradt álomba merültem, I was ready to drop.
Folytatása következik, To be continued….
Legutóbbi hozzászólások